A Felső-Tisza-vidéken álló fa harangtornyok, a középkori eredetű faépítészet 17-18. századi kiemelkedő szépségű alkotásai, melyek méltán lehetnek várományosai a világörökségi díjnak. Harmonikus arányaik, szerkezeti rendszerük apró részletekig menően gondos tervezettsége, a magabiztos anyaghasználat képzett alkotókat feltételezne, de tudjuk, építőik egyszerű emberek voltak, akik a mindennapok gyakorlatában fejlesztették ki elmélyült statikai, szerkezettani tudásukat és szépérzéküket.
Az UNESCO világörökségi várományos listáján jelenleg az alábbi települések harangtornyai szerepelnek:
Térség további harangtornyai az alábbi helyszíneken találhatók:
- Csaroda (huszártorony)
- Szabolcsbáka
- Gemzse
- Szamostatárfalva
- Kisszekeres
- Tákos
- Tivadar (rekonstrukció)
- Márokpapi
- Uszka
- Nemesborzova (rekonstrukció)
A haranglábak, harangtornyok építése sok évszázados hagyománya a magyar építészetnek. Haranglábak már feltehetően a 13. században állhattak, de a jelenleg álló legkorábbi emlékeink 17. századból valók. A történelem viszontagságai, tűzvészek is gyakorta pusztították őket, de amúgy is ezek az időjárásnak különösen is kitett szerkezetek legfeljebb két-háromszáz évig állhattak fenn.
Szerkezeti fejlődésük egyértelműen a sisakkal fedett ágasfától indult, amelyre csak kicsiny harangot lehetett felhelyezni, majd ennél egy fokkal már összetettebb rendszernek számított a kötő gerendával összekapcsolt és földbe ásott oszloppár – harangláb - amelyen már tető védte a harangot. A 14-15. századtól Erdélyben és a Felső-Tisza-vidéken jelentek meg először azok a hasábformájú, zömök toronytestek, melyeken felül nyitott galéria volt, s gúlaszerű tető fedte őket. Kezdetlegesebb szerkezeti rendszerűeket a ferdetámaszok sűrű rácsszerkezete jellemzi, melyek így feltűnően túlbiztosítottak, de statikai rendszerük nem feltétlenül működőképesebb. Ebből fejlődött aztán ki a tájegységre leginkább jellemző széles szoknyás, árkádos-kerengős, fiatornyos toronytípus. Itt már kevesebb, de jobban elosztott ferdetámaszt találhatunk, amely sokkal tudatosabb szerkesztésről árulkodik, és jóval anyagtakarékosabb is. Ennek a letisztult rendszernek felesleges eleme gyakorlatilag nincs.
Az egyre finomabbá váló tömegalakítás és szerkezeti felépítés szerint három alaptípust tudunk megkülönböztetni:
- négy belső oszlopos, császárfa, fiatorony és előreugró galéria nélküli, négyszögű sisakos, robosztus arányú alacsonyabb tornyok; (például: Tákos)
- kilenc belső oszlopos, kétrészből álló császárfás, már jellemzően fiatornyos, néha előreugró galériás, nyolcszögű sisakos, karcsú középmagas tornyok; (például: Nagyszekeres)
- kilenc belső oszlopos, háromrészből álló császárfás, fiatornyos, előreugró galériás, nyolcszögű sisakos, feszített arányú, magas tornyok. (Vámosatya)
Egy, már későbbi torony szerkezeti rendszere vázlatosan a következő elemekből áll: 5*5-ös hálójú talpgerendarács, ezen állnak - a középső 9 hálóponton - a toronyoszlopok, melyeket három szinten kötőgerendák merevítenek. A toronyoszlopokat síkonként, és azon belül is két irányban ferdetámaszok merevítik, melyek közül a síkon túlnyúlóak a csatlakozó szerkezetekkel (a stabilitás elősegítése, a kidőlés megakadályozása miatt alul kiszélesedő toronytesttel, illetve a kerengővel) teremtenek összeköttetést. Az oszlopsorok párhuzamosságát biztosító kötőgerendák a toronytest felsősíkján ugyanolyan gerendarácsot alkotnak, mint a talpgerendarácsnál. Erre konzolosan ül rá a kerengő szerkezete, melynek felső gerendarácsára viszont a toronysisak szarufái, a császárfa és a négy fiatorony támaszkodik. A szarufák oldalirányból hosszúságuk miatt két helyen is keresztirányban kirögzítésre kerülnek. A toronyoszlopok alsó befogását csakúgy, mint a „szoknyát” tartó szélső oszlopsorét könyökfák merevítik.
A torony felépítése a következő sorrendben történt:
- a torony helyének kitűzése,
- a föld erősen tömörítése (döngölés, lóval megjáratás) és a gerendarács csatlakozási pontjai alá nagy, lapos kövek elhelyezése,
- talpgerendarács összeállítása a végleges helyén, (a talpgerendarács fél anyagvastagságnyi lapolással illeszkedik egymáshoz; a csatlakozások közepébe csaplyukakat vésnek, melybe az oszlopok csapjait rögzítik)
- az oszlop-gerenda-ferdetámaszból álló szerkezet összeállítása a földön, (az állvány(rács)szerkezetet először egyik iránysíkban, majd ezt elemeire szedve merőleges irányban újraalakítják)
- az oszlopok (a torony állványszerkezetének) felállítása, kötelekkel, tartórudakkal helyükre emelése,
- az oszlopok alsó könyökfákkal, majd felfelé haladva a ferdetámaszokkal, kötőgerendákkal rögzítése,
- az alsó szoknyarész felállítása,
- a kerengő kialakítása a földön: a kerengőt tartó gerendarácsra a kerengő oszlopainak és azok támaszrendszerének felállítása, majd végleges rögzítése a tornyon,
- toronysisak kialakítása a földön: a kerengő felső gerendakeretének a toronysisakot tartó csillagszerűen (ún. csillagkötésben) elhelyezett gerendákkal történő összeállítása - ideiglenesen ráépítve a szarufákat, császárfát és a fiatornyokat - majd végleges rögzítése a tornyon,
- a toronytest és tetőfelületek lécezése,
- zsindelyezés,
- a kerengő mellvédfalának kialakítása,
- festés lenolaj alapanyagú festékkel,
- toronygomb és az évszámos zászló feltétele.
A csatlakozó elemeket ácsjelekkel jelölték, melyek az földön már kialakított csatlakozó metszéspontokat egyértelműsítette a végleges beépítés alkalmára. Az torony megácsolásánál pedig olyan egyszerű szerszámokat használtak, mint balták, fúrók, vésők, fűrészek, gyalu stb.
A tornyokat minden esetben tölgyfából építették, csak a zsindelyezésüket készítették luc-, illetve jegenyefenyőből. Egy nagyobb torony megépítéséhez nagyjából 60 köbméternyi fára volt szükség. A szerkezet összeállításakor a gerendázatot oly módon faragták meg, hogy az egyes elemek összekapcsolódása minden típusú erőhatásnak (húzásnak, nyomásnak, csavarodásnak, kihajlásnak) ellen tudjanak állni, így az építményekben - a kerengő mellvédfalának felhelyezését leszámítva – egyetlen vasszeget sem találunk.
Irodalomjegyzék:
BALOGH ILONA: Magyar fatornyok, Néprajzi füzetek 1. Budapest, 1935
DERCSÉNYI BALÁZS - HEGYI GÁBOR - MAROSI ERNŐ - TAKÁCS BÉLA: Református Templomok Magyarországon, Hegyi és Társa Kiadó, Budapest, 1992
KOVÁCS JÓZSEF: Fatornyok és fatemplomok a Kárpát-medencében, Romanika Kiadó, Budapest, 2004
BÁLINT JÁNOS: A nemesborzovai harangtorony. Ház és ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (szerk.: Kecskés Péter) Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984