Szerte a Kárpátmedencében száz számra ismerünk olyan református templomot, amelyekben – néhol ugyan csak töredékesen – ornamentális kifestéssel találkozhatunk. A mennyezetek, szószékek, karzatmellvédek, karzataljak, padelőlapok és Mózes-székek festett tábláinak, összességében több ezres hagyatékában a virágmintás motívumkincs mellett feltűnnek bibliai eredetű szimbolikus alakok és geometrikus ábrák is. Népi díszítőművészetünk gazdagságából merített és festőasztalosaink kiapadhatatlan képzelőereje által alkotott művek alapvetően a reneszánsz, illetve későbbi stíluskorszakok – főleg a rokokó – stílusvilágához kötődnek. Összességében elmondhatjuk, hogy a 16. századtól egészen a 19. századig meghatározták református templomaink arculatát, sőt modernkori építészetünkre is jelentős hatást gyakoroltak.
Történeti előzmények
Az ornamentális templomfestés korai változata Magyarországon már a gótika idején is megjelent, ebből az időszakból alapvetően lombdíszes motívumok maradtak ránk. De az irányzat gyors elterjedése és művészi kiteljesedése a reneszánszban történt meg.
Ez a stílustörténeti korszak hazánkban a mohácsi vészt követően az önállósodó Erdélyi Fejedelemségben, illetve Felvidéken talált otthonra, a további országrészek jobbára hadszíntérré változtak. Ugyanakkor Erdélyben nagyszabású fejedelmi építkezések kezdődtek, amelyek segítésére több itáliai mester is érkezett, és ők magukkal hozták a reneszánsz új szellemiségét. Ezzel egyidőben a reformáció is gyorsan terjedt a magyarság körében, olyannyira, hogy a 16. század végére a lakosság túlnyomó többsége már ennek a híve lett. Mind az új világi gondolkozásmód, mind pedig az egyházi lelkiség újjászületése tehát egyidőben jelent meg és a témánk szempontjából vizsgálva több hasonlóságot is mutatnak: ilyenek az öntudat fontossága, az alkotói szabadság, vagy az ihlető forrásokhoz való visszatérés.
Az egyházi díszítőművészet terén teljes megújhódást láthatunk, amelyben egymásra talált a reneszánsz kiegyensúlyozottság, derű, a református identitás és a magyarság ősi díszítő ösztöne. Mindez Erdély földjén különösen is termékeny talajra találva egy sajátos irányzatban öltött testet.
Balogh Jolán a korszak híres kutatója új fogalmat is alkotott ezzel kapcsolatban: „A XVII. század derekán az erdélyi renaissance stílusból új hajtás fakadt, melyet legjellemzőbb vonásáról, gazdag virágdíszéről erdélyi virágos renaissance-nak nevezhetünk. Az erdélyi stílus valamennyi változata között ez a legszebb, a legtisztábban magyar és talán a legelterjedtebb is, mely nem szorítkozott csupán kőfaragványokra, hanem derűs, színes pompájával elborította a templomok festett mennyezeteit, padjait, a zománcdíszes ötvösmunkákat, könyvtáblákat, címeresleveleket, hímzéseket. Erdély lelke ezekben nyilatkozik meg a legigazabban.”
Az ornamentális díszítés elterjedéséhez természetesen nagyban hozzájárult a allegorikus alakok ábrázolásának református tanítás szerinti tilalma is, ami az addig ikonografikus kifestések lemeszelésével hatalmas üres felületeket teremtett meg templomainkban. A népi dekoratív hajlam pedig ezt az űrt mindenképpen kitölteni igyekezett, és természetszerűleg nyúlt elődök díszítő hagyományához. A magyarság az erdélyi virágos reneszánszban találta meg azt a megjelenési lehetőséget, amelyben saját formakincsét szabadon alkalmazhatta egy, már nem hétköznapi, hanem szakrális közegben, amellyel új rangot nyert a népi díszítőművészetünk.
Legelső ilyen emlékünk, az erdélyi gógánváralji református templom (1503-1520) virágos díszítése egyidős a reformációval. Mennyezetének kazettáit a keresztgerendák aljára rögzített deszkaborítás és az azon lévő takarólécek által alkotják. És miként is jellemezhetük a táblák képeit? „A mennyezet mestere könnyed képzelettel egy-egy motívumból számtalan változatot bontott ki, sőt nem egy helyen a növények rajzába új elemeket, valószerűbben megfestett virágokat vegyített. Sok finomság mutatkozik a színezésben is, mely kötött, elvont, dekoratív jellegű. Tulajdonképen a halvány fehéres-barnától a sötétebb barna árnyalatokon, meg a vörösbarnán keresztül az élénkpirosig terjedő színskála uralkodik a mennyezeten, amibe csak imitt-amott vegyül valami kevés barnás-zöld. A mennyezet negyvennyolc kazettáján ötletdús dekoratív képzelet űzi elragadó szín- és vonaljátékait. Nagy alakító képesség, ötletgazdagság jellemzi az ornamentális részleteket.”
A festett mennyezetek, bútorzatok készítése hamar elterjedt és virágzó műfajjá alakult, a gógánváraljai templomhoz hasonló magasszínvonalú remekműből még jópár maradt ránk az elmúlt évszázadokból, annak ellenére, hogy fából készült berendezésekként különösen is kitettek a háborús és természeti sorscsapásoknak. Az idők folyamán az országosan elterjedtté vált a templomok ornamentális kifestése. A reneszánsz stílus nemcsak a 16. századot, hanem a 17-18. századot is jellemezte, amelynek egyrészt történeti-egyháztörténeti okai is vannak, de főleg az alkotások népművészeti kötődése indokolja a műfaj hosszantartó tovább élését. Az egyes régiók szerint sajátos irányzatok jelentek meg. Így Erdély és Felső-Tisza-vidék mellett a Dél-Dunántúl virágkompozíciós vagy Felső-Magyarország medallionos táblái és élőfás képei más-más jellegzeteségeket hordoznak. Később a rokokó könnyedsége és játékossága új rajztechnikát hozott a kifestésben, majd a kései változatok között még biedermeier darabokkal is találkozunk. A 19. század végén sajnálatosan elterjedt a templomi berendezések egyszínű „kálvinista-szürkére” történő lemázolása, de ezen rétegek alatt még sokhelyen fellelhető és restaurálható lenne az eredeti mintás dízsítés.
Az idők folyamán számtalan magyar mester jeleskedett a templomi díszítőfestések elkészítésében. Közülük elsőként Mezőlaki Menyező Mihály nevét 1530-ból ismerjük, aki Antal kapornaki apát megbízásából a templom mennyezetét festette. Későbbi korokból a királykazettákon megörökített építési adatoknak köszönhetően még jópár mester neve maradt fenn.
Az alábbiakban Zentai Tünde etnográfus-történész, a téma kiemelkedően fontos kutatójának a Dél-Dunántúl hímes templomait bemutató munkájából idézzük a stílus összefoglalóját. Az általa is említett leggazdagabb hímes emlékkinccsel rendelkező templomok:
- Drávaiványi Református Templom
- Kórósi Református Templom
- Kovácshidai Református Templom
- Mattyi Református Templom
- Nagyharsányi Református Templom
- Oldi Református Templom
- Patapoklosi Református Templom
- Peterdi Református Templom
- Szennai Református Templom
- Terehegyi Református Templom
- Túronyi Református Templom
- Zalátai Református Templom
A templomok hímes elemei
A festett ornamentika a templom szembetűnő felületeit borítja, elsősorban a famennyezetet, a karzat és a berendezési tárgyak külső oldalait.
A színpompás mennyezet, terjedelménél fogva, a templom leglátványosabb eleme. Az ikonológia szerint a történelem korábbi szakaszaiban a mennyezet kifestése mindig az eget, gótikus lombsátorszerű mintája a Paradicsomkert lugasát jelképezte. A középkori építészeti tér ezen alapvető szimbolikus értelmét a protestáns virágos mennyezet is megőrizte. Az „égi kapcsolatra” nyelvünk mennyezet szava is utal, mely a finnugor kori égbolt jelentésű „menny” származéka.
A dél-dunántúli templomokban a mennyezetfestés négyféle stiláris, tematikus, szerkezeti típusát lehet megkülönböztetni. Általános a reneszánsz virágmintával és a rokokó (kartus elemekben lévő) ornamentikával díszített, négyszögletes táblákra osztott felület, amelyek létrejöttét a fönnálló templomokban már jobbára a dekoráció szándéka és a kordivat ösztönözte. A 18. század végén elterjedt az égboltra emlékeztető kék alapú, csillagos, ugyancsak „kazettás” famennyezet, aminek vakolt párhuzamai és előképei is gyakoriak voltak, rendszerint háromszögbe foglalt Isten-szemmel, vagyis a Szentháromság jelével. Negyedik változatként egy templomban – Hidason 1774-ben – előfordult az egész mennyezetre kiterjedő édenkert témájú tájkép is.
Csaknem mindenütt a mennyezet közepén helyezték el az építészek által királykazettának hívott, díszkeretbe foglalt, nagy feliratos táblát, a templomépítés évszámával, az uralkodó, a támogató földesúr (ha volt ilyen), a lelkész, a bíró, az egyház, esetenként a helység elöljáróinak nevével, akik mellé néhol a festőasztalosé is odakerült.
A berendezés legmívesebb darabja a szószék, melyhez általában faragványokkal, aranyozással ékes, tornyos baldachin tartozik. Meghatározó funkciója miatt kivitelezése általában eltér a többi bútorétól, sokszor készítője is más, képzettebb vagy éppen szószékekre specializálódott asztalos volt. A fönnmaradt seregnyi korona számos példánya – a rétfalusi, a merenyei, az oldi, a drávaiványi – országos viszonylatban is a tárgytípus legszebb képviselője.
A templombelső díszítésében hangsúlyos szerepet kapott a karzatok közelről szemlélhető homlokzata. Itt találhatók a legnagyobb gonddal készült minták; elég csak egy pillantást vetni a szennai, rétfalusi, kórósi és kovácshidai kórusra. Gyakran festettek rá bibliai idézetet és emlékiratot. A barokk és rokokó stílus jegyében a kóruselőlapokat színes márványozással és applikációkkal is díszítették, ahogy például Drávaiványiban és Patán. Az álkazettás karzataljakon a mennyezet mintái ismétlődtek, csak éppen szolidabb változatban, helyenként visszafogott színezéssel.
Az ülőbútorok közül kiemelkedik a szószék alatt álló, magas támlájú, mellvédes papi stallum, amit a Dél-Dunántúlon is jobbára Mózes-széknek hívnak. A 18. században legtöbbjük födéllel készült, mert a baldachin érzékeltette a bútordarab rangját. A hátlapot, deszkaoldalakat, a néhol ajtóval is ellátott mellvédet rendszerint festett motívumokkal cifrázták. Ugyancsak díszesebb megjelenésű volt – a drávaiványihoz hasonló – alacsonyabb támlájú „papné széke”, ám ilyet nem minden templomban használtak. A hívek 17-18. században beállított padjainak elő- és sokszor oldallapját is tarka mintákkal csinosították. Motívumaik azonban nemegyszer elnagyoltak, mint a kórósi templom 18. századi padhomlokzatain.
A dél-dunántúli templomfestés színvilága igen változatos, és tömegében helyi tulajdonságokat mutat. A hiányos emlékanyag ellenére is megállapítható, hogy a színek száma az idő haladtával nőtt. A korai táblák mintái fehér alapúak, például Túronyban, Peterden, Mattyon, Terehegyen, a szennai és a rétfalusi karzaton. A reformkorban ezt a tradíciót elevenítette föl a reneszánszhoz visszanyúló Gyarmati János asztalos a kovácshidai kórusaljon. A régió templomainak zömét a többféle alapszín váltogatása jellemzi, kóruson, mennyezeten, padokon egyaránt. A komponálás e sajátsága legföltűnőbben a mennyezeten nyilvánul meg, ahol a vörös, sárga, fehér, kék, fekete, zöld és barna táblák ferde sorokat alkotnak. Valamennyi szín azonban csak a drávaiványi, a patai és a 19. századi kórósi mennyezeten fordul elő, általában beérték négy-öt különböző sávval. A legrégibb sokszínű mennyezet töredékei Zengővárkonyban (1733 vagy 1750) és Harasztiban (1768) maradtak fönn. Az átlós színezést az ország más tájain is alkalmazták, például a 17. századi erdélyi templomokban (Székelydálya 1630, Marosszentgyörgy 1667), ám nem ennyire meghatározó mértékben.
A színek gyarapodása az ornamentika terén is megfigyelhető. A 16-17. századi nagyharsányi motívumokon a fekete kontúr mellett csupán vörös, zöld és a fal – mintába foglalt – fehér színe látható, a 18. századi templomokban viszont fontos szerepet kapott a kék, a sárga és a barna többféle árnyalata is.
A festés a reformkorig fehérje alapú enyves temperával történt. A minta több rétegből állt. Először elkészült a háttér alapozása, majd az előrajz, amire ecsettel rávitték a színeket, azután a fő vonalakat feketével, fehérrel vagy vörössel kontúrozták, és végül a kifestett elemeket fehér, fekete árnyaló vonalkákkal térhatásúvá varázsolták. Az egész művelet nagyrészt szabadkézzel, „fejből” vagy mintalapok alapján készült. Számos kutató és restaurátor véleménye szerint az újkori mintákat segédeszköz nélkül rajzolták, ám ez inkább csak a reneszánsz virágozásra érvényes. A rokokó díszítésben sablont is használtak. A drávaiványi mennyezeten föltárt és „nyitva hagyott” mező tanúsítja, hogy a kötetlen formák közé illesztett kartusok C-elemeihez, sőt még a tulipánhoz is sablont, idomvonalzót vettek igénybe. A kivágott sablonnal történő patronos festés – mely oly gyakori volt a gótikus templomokban – régiónk létező hímes tábláin 1834-ben tűnt föl Zalátán. Későbbi variánsai megtalálhatók – egyebek mellett – a merenyei, a zengővárkonyi padok, a váraljai kórus és a somogyhatvani mennyezet 19. századi dekorációin.
A hagyományos dél-dunántúli templomfestés jellemzője az is, hogy alkotói kerülték az ismétlést. A fönnmaradt mennyezetek, karzatok és bútorok szinte valamennyi mintája egyedi. Ritka az olyan templom, ahol – mint a túronyi töredéken, a szennai kóruson – néhány kompozíció azonos. A tény arról is árulkodik, hogy a festők elsősorban tudásukra és képzeletükre hagyatkoztak, miként a népművészet alkotói. A bizonyára létező, reformkor előtti, cserélgetett vándorló mintalapokat és a templomfestő mintakönyveket régiónkban – sőt az országban – még egy kutató sem látta. Ellenben a reneszánsz növényi ornamentika kompozícióin és motívumain jól fölismerhető a 15-17. századi magyar művészi alkotások, grafikai minták hatása. A reneszánsz hazai történetét elemezve Balogh Jolán rengeteg összehasonlító példával szemléltette az itáliai virágdíszítés és mintakönyvek szerepét az egymástól kölcsönző művészeti ágak és a népművészet műfajai terén.
A 18. századi festett ornamentika alapismereteit főként a Ratio Educationis (1777) nyomán 1786-ban elrendelt, az asztalosok számára is kötelező rajziskolai képzés tananyaga, különféle iparművészeti tárgyak, hímzések, fém- és könyvdíszítések szolgáltatták. A figuratív, jelenetes, emblematikus ábrák gyakran könyvillusztrációk közvetlen átvételei, amint Mihály Ferenc erdélyi tapasztalatai bizonyítják. A 16-18. századi fametszetek, ponyvanyomtatványok alakos képeinek másolatait Kiss Margit mutatta be északkelet-magyarországi és erdélyi templomokból. Az illusztrációk fölhasználása a Dél-Dunántúlon is hasonlóképpen történhetett. A patai templom szőlőtöves táblája nagyon is emlékeztet Comenius 1653-ban írt tankönyve, az Orbis sensualium pictus 1675. évi, meg a 18. századi kiadásainak karós szőlőtő ábrájára, és a helyi egyházi följegyzésekben találni utalást a Liliomok völgye című népszerű képeskönyv efféle alkalmazására.”
Irodalomjegyzék
[1] Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. p. 117-121
Balogh Jolán: A késő-renaissance és a kora-barokk művészet. In: Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet 3. A kereszténység védőbástyája. Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1939-42
Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV - XIX. században. Corvina Kiadó. Budapest, 1967
[2] Zentai Tünde: A Dél-Dunántúl hímes templomai. Pro Pannónia Kiadói Alapitvány. Pécs, 2014