Ugrás a tartalomra

Csarnoktemplomok

A türelmi rendeletet követő templomépítési láz során, a 18. század végén jelent meg a protestáns templomoknak az a jelentős településképi szereppel bíró, reprezentatív kialakítású, klasszicizáló késő barokk stílusú változata, amely a Nagy-Alföldön vált különösen is elterjedtté.

Ezen tekintélyes megjelenésű nagytemplomok tömegformája azon szerényebb méretű, bécsi mintatervek sémája szerint készült templomokét követi, amelyek a türelmi rendeletet követően tömegesen épültek. Így külsejük református sajátosságot nem igen hordoz, inkább egyfajta templom-archetípust jelenít meg. Belsejüket azonban igyekeztek mindinkább a kálvini tanok szerint kialakítani, megteremtve ezzel az alföldi csarnoktemplomok jellegzetes világát. Tágas terük kiegyensúlyozottságot, felszabadultságot tükröz, és hatalmas méreteiknek köszönhetően az istendicsőítés áhítata a többezres gyülekezet hitvalló éneklésében új, elevenítő értelmet nyert.

Csarnoktemplomainkról szóló áttekintésünkben saját kutatásunkon túl alapvetően az e témakörben meghatározónak számító, Bibó István által 1967-ben írt tanulmányra hagyatkoztunk. A templomokból - a számos példa közül - az alábbiakat emeltük ki:

Történelmi előzmények

Az ellenreformáció „vértelen” időszakának nyitányaként, 1681-ben a Habsburg-udvar az uralma alatt levő országrészeken úgynevezett artikuláris helyeket jelölt ki, meghatározva ezzel vármegyénként azt az összesen két települést, ahol a protestánsoknak lehetőségük volt vallásuk gyakorlására. Ezt a rendkívül megszorító intézkedést az 1691-es Explanatio Leopoldina, majd az ezt követő császári rendeletek, és végső soron az 1731-es a Carolina Resolutio még tovább szigorította. Tekintettel arra, hogy az artikuláris helyek meghatározásakor az Alföld még törökuralom alatt állt, így ezen a tájon eleve nem volt megnevezve egyetlen település sem, ahol református templom épülhetett volna, és ez a helyzet a török kiűzésével sem változott.

Mintegy száz évig tartó időszak zárult le azzal, hogy 1770-től kezdődően II. József társuralkodóként engedélyezte több kőtemplom építését (Dömsöd, Gomba, Páty, Szabadszállás, Szalkszentmárton), majd a már császárként kiadott 1781-es türelmi rendeletével országszerte lehetőséget teremtett protestáns templomok megvalósítására, igaz, egyelőre még torony, harang és utcára nyíló kapu nélkül. Majd ezeket a korlátozásokat is felülírta az az 1791-es törvénycikk, amely aztán soha nem látott torony- és templomépítési lázat hozott magával, közel több száz új templom megvalósításával. Így emelkedhettek azok a nagy református csarnoktemplomok, amelyek az Alföld városainak karakterformáló szimbólumaivá váltak.

A csarnoktemplomok táji és települési szerepe

Ezek az impozáns tömegű „nagytemplomok”a helység főtéren állnak, jelentősen kiemelkednek környezetükből, és a várossziluettben is uralkodó szerepük van. Így az egyes települések jelképévé is váltak, büszkén hirdetve az őket létrehozó református közösség erejét. A 18. század végén az Alföld protestáns többségű településein általános volt, hogy a világi és a vallási élet vezetése teljesen egybeforrott: ugyanazon személyek voltak a települési elöljárók, mint a presbitériumok tagjai. Ez az élet számos területén jelentett természetes együttműködést és összekapcsolódást (gondoljunk csak az egyházi bíráskodás szerepére). Ennélfogva nemcsak az volt magával értetődő, hogy a templomépítés finanszírozását segítette a város, hanem például az is, hogy a közösen megvalósított templomok tornyai egyben – a település címerében is ábrázolt - várostornyok lettek. Funkciójuk szerint tehát a mindennapok részévé váltak: az a tűzkiáltó erkély, amely sok tornyunknak jellegzetessége, a város őrségének biztosított állandó megfigyelési lehetőséget. Az egyházi-világi elöljáróknak döntő szava volt a templom építészeti megformálásában is, a távolról jött építőmesterek terveit bátran módosíttatták saját elgondolásuk szerint, amelyben a hagyományokhoz való kötődésüknek – lásd a hosszházas alaprajzi kialakításokat - döntő jelentősége volt.

A csarnoktemplomok építészeti jellegzetességei

A csarnoktemplomok jellemzően egyhajósak és hosszházas terűek, ettől eltérő példákat csak a 19. század eleji, klasszicista templomok képviselnek (Cegléd, Debrecen). A hosszház végében torony emelkedik, ami legtöbbször a hajó előtt áll. Ilyen többek között Gyoma, Karcag, Kisújszállás, Köröstarcsa, Kunszentmiklós, Mezőberény, Szentes temploma. Ugyanakkor előfordul az is, hogy torony és a hajó homlokzati síkja egybeesik, ahogy ez történik a Hódmezővásárhelyi Református Újtemplom, Öcsöd, Füzesgyarmat, Békés temploma esetén. Kéttornyú templomra a Debreceni Nagytemplom után csak Kunhegyesen találunk példát. A templomhajó homlokzatain katolikus templomokon megszokott szoborfülkét természetesen nem készítettek, de architektonikus díszítéseket (gazdagon tagolt párkányokat, lizénákat, pilasztereket, nyíláskeretezéseket, timpanonokat stb.) szívesen alkalmaztak, a hosszoldalakon pedig árkádíves megoldásokat is láthatunk (Szentes).

A templombelső többszakaszban hevederes csehsüveg boltozattal fedett, a falközöket nagyméretű íves ablakok tagolják. A tágas teret több oldalról, boltozott aljú -esetenként kétemeletes - karzatok veszik körbe, amelyek íves árkádokkal összekapcsolt vaskos pilléreken nyugszanak. A legkorábbi példák esetén csak a templom két végében emelkednek karzatok (Páty, Szalkszentmárton), de később elterjedtté vált a szószékkel szembeni hosszoldali karzat is (Kiskunhalas).

Ezen forma tovább fejlesztése jelenik meg Karcag, Szentes és Gyoma református templomaiban, ahol a hosszoldali karzatot tartó pillérek felfutnak a mennyezetig, így tulajdonképpen két hajóssá osztva a teret, amelyben az egyik hajót teljes egészében a karzat foglalja el. Kisújszállás, Békés, Kunhegyes templomaiban mindkét hosszoldal mentén karzat húzódik, mennyezetig érő pillérekkel, ezzel három hajóssá téve a templombelsőt.

Különleges megoldásként jelenik meg az, amikor az oldalsó hevederívek között képződő falfülkékben helyezkedik el egy keskeny, erkélyszerű karzat, amely a falpillérekbe vágott nyílásokkal válik megközelíthetővé (Szabadszállás, Kunszentmiklós, Füzesgyarmat).

A belső tér összhatását tehát az olyan építészeti elemek, mint a pillérek, heveder- és árkádívek, boltozatok, karzatmellvédek teremtik meg letisztult formavilágukkal. A nagyméretű ablakokon beömlő világosság fényárnyjátéka még jobban kiemeli ezen sokrétegű struktúra összetettségét. A nemesen tartózkodó architektúra ünnepélyes hangulata a napfényben bontakozik ki leginkább. A templombelső színvilágában a fehér, mint a puritánság szimbóluma uralkodik, amely éles kontrasztban áll a padok sötétbarna tónusával. Plasztikus, egyszínűre festett vakolatdíszeket (füzéreket, rozettákat) csak karzatmellvédeken, pilaszterfőkön, szószéken láthatunk, és leginkább visszafogott, leegyszerűsített formában. A mennyezeten csillagokon kívül más díszítést nem találunk.  Bibó István[1] szerint ezzel nemcsak „a reformációnak a templombelső egyszerűségét hangsúlyozó tanítása érvényesül, hanem a magyar népi építészetnek az a jellemvonása is, hogy temploma és háza falát fehérre meszeli, s faragott vagy festett díszítést csak a faltól anyagában vagy szerkezetében világosan elkülönülő épületrészeken (nyíláskeret, famennyezet, karzat, szószék) alkalmaz.” A méltóságteljes megformálású szószék az egyik hosszoldal közepén foglal helyet, a Mózes-székkel, kerített úrasztalával, keresztelőmedencével együttesen művészi elrendezést alkotva. A padsorok a liturgikus tér felé fordulva vannak elrendezve a földszinten és a karzatokon egyaránt, összességében akár több ezer ülőhelyet is biztosítva.

A csarnoktemplomoknak egyedi atmoszféráját épp az biztosítja, hogy hatalmas méreteik nemes arányokban találkoznak, amelyeket műrészletek csak finom mértéktartással egészítenek ki. A nagyszámú gyülekezet által megélt térélmény így tökéletesen képes a közös kultúra és a református jelleg közvetítésére.

IRODALOMJEGYZÉK

Bibó István: Az Alföld késő barokk és klasszicista építészetének néhány kérdése. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 11. 1967/3–4. sz. p. 525–567.

Szoboszlay István: A Türelmi Rendelet mai templomai. Confessio, 5. 1981/2. sz. p. 38-47.

Kapossy János: Későbarokk építészet Magyarországon. Magyar Művészet 3/5. 1927. p. 276-291.

Révész Imre: Reformáció és ellenreformáció. In: Domanovszky Sándor: Magyar művelődéstörténet 3. A kereszténység védőbástyája. Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1939-42

[1] Bibó István im. p. 551.