Történeti épületszerkezetek

Déry Attila
Történeti épületszerkezetek

(szerkesztette: Hegedűs Lóránt Gézáné)

Jelen összefoglaló a történeti épületekre (köztük református templomokra) vonatkozó általános jellegű ismertetés, amely az építés logikai sorrendjében mutatja be az egyes épületszerkezeteket és a megfelelő kezelésüket biztosító tudnivalókat.

1. Alapozások

A történeti épületek falai természetesen alapokra, alapfalakra épültek fel. Régi alapozásokat tipikusan terméskőből emeltek. A 13-14. századig a köveket agyagba vagy agyagos mészhabarcsba rakták, gyakran sávosan. Később áttértek a sovány mészhabarcs használatára. A török kor után a 18. században már egységesen mészhabarcsba rakott falszerű alapozásokat építettek. A 19. század elejétől kezdve a városokban már vegyes falazású – vagyis váltakozva kváderkő és téglasávokból épített – alapfalakat készítettek. Az 1870-es évektől tértek át a csak téglából falazott alapok építésére, statikai és építéskivitelezési okokból.

Az alapozásokat elődeink a 19. század végéig természetesen nem méretezték. Alapokat érzésből építettek, tulajdonképpen a józan ész alapján. Ezek az alapfalak a mi fogalmaink szerint sokszor alulméretezettek, nem érik el a fagyhatárt (80-100 cm), nem megfelelő építésűek vagy az elhelyezésük kritikus. A 18-19. századi alapok – amelyekkel műemlékekben a leggyakrabban találkozhatunk – legfeljebb 50-60 cm mélységűek.

Ajánlatos az alapozásokat megvizsgálni abban az esetben,

• ha az épületek falain repedéseket látunk különösen akkor, ha azok a repedések viszonylag új keletűek,
• ha az épület terhelését valamilyen okból (pl. tetőcsere, tetőtérbeépítés, emeletráépítés) növeljük,
• ha új épületet építenek mellé.

Abban az esetben, ha az épület alapozása bármely építészeti szempontból nem megfelelő, meg kell azt erősíteni. Az erősítésnek különböző technológiái ismertek, a fal szerkezetétől, a talaj jellegétől és az épület környezetkapcsolatától függően. Ehhez a munkához minden esetben statikus tervező közreműködése szükséges.

A régi alapozások, falazatok építésekor gyakran korábbi épületek falazati anyagát használták fel, másodlagosan. Ez a gyakorlat a középkor elejétől a 19. század második feléig jellemző volt. Magyarországon régi épületek falaiban találhatunk római kori és középkori – román vagy gótikus – és ritkábban reneszánsz faragott köveket is. Épületek alapozásából, pincefalaiból került már elő római kori sírkő, gótikus gyámkő, reneszánsz szobor. Az egyszerű faragott köveket helyükön kell hagyni, esetleg a bemutatás lehetőségével. A nem tipikus történeti értékű darabokat régész szakszerűen kiemelheti a falakból.

Egyes esetekben a régi templomok korábbi templomok falaira épültek rá. Erről nem mindig tudunk. Korábbi épületnek sokszor nem maradt sem írásos, sem építészeti nyoma vagy emléke. Csak akkor jövünk rá a korábbi épület egykori ottlétére, ha a mai falat valamilyen okból megbontjuk. Ilyenkor ajánlott a teljes falszerkezetet megvizsgálni - vagy a jelenlegi vakolat leverésével vagy roncsolásmentesen, pl. hőkamerával. Ha csupán a korábbi falazatot azonosítjuk, jó állapota esetén változattanul megtarthatjuk. Ha viszont a falban jelentős faragott kőanyagot – pl. ajtó vagy ablakkeretezéseket – találunk, az már olyan érték, amelyet érdemes bemutatni. Ezen munkálatokhoz természetesen szakértő régész közreműködése szükséges.

2. Falak

A falakat építhették kőből, téglából, vályogból, fából vagy ezek különböző kombinációiból is.

A kőfalakat terméskőből építették, amelyeket részlegesen vagy teljesen meg is faraghattak a beépítés előtt, illetve egyes köveket beépítésük után részlegesen is megmunkálhattak. A kőfalakat építhették egységesen, de készülhettek laposköves váltósorokkal, illetve úgy, hogy külső falfelületeik elkészítését követően habarccsal kevert köves falmagot alakítottak ki bennük. A megmunkálás nélküli terméskő falfelületek között a faragott falpilléreket, tagozatokat, vagy sarkokat faragott kőből alakították ki.

A kőfalakat a középkorban kezdték felváltani a téglafalak. Kezdetben elsősorban ott használtak téglát, ahol megfelelő kő nem állt rendelkezésre. Mérete Magyarországon - ahogy Európában is - kis mértékben változhatott, de 1:2:4-es aránya, és 1 lábas hosszúsága, vagyis kb. 30-32 cm-es mérete római kor után alig változott.

A 18. század elejétől terjedtek el hazánkban a vegyes falazatok, amelyeket, ha nincs külön pontosítva, hogy miből áll, akkor automatikusan váltakozó, kváderkő- és téglasoros falazatként értünk. Ez a falazási mód már az ókor óta ismert volt. Előnye a nagyobb kövek miatti gyorsabb építés és a tégla sorok által biztosított nagyobb rugalmasság. Hazánkban a 18. század második felére az 1 sor kő, 3 sor tégla falazási rendszer terjedt el. Ezt a magyar klasszicizmus épületein sok helyen láthatjuk ma is. Ez a falazási forma Lipótvárosi Bazilika 1868-as összeomlása után kikopott a hazai építészetből, és átadta a helyét a csak tégla anyagú szerkezeteknek.

A vályogból épített fal középületek esetében igen ritka falazati anyag Magyarországon. Leginkább az Alföldön találkozhatunk vele, ott is jellegzetesen földszintes és kisebb épületek esetében. Előfordulnak azonban olyan vegyes falazatok is, amelyek kőből és vályogból, illetve téglából és vályogból készültek.

A falazatok anyagait mészhabarcsba rakták. A meszet a helyszínen égették, minősége változó volt. Elődeink a falazáshoz, illetve ahol terhelt szerkezetek fordulnak elő, sovány 1:4,5-5,5 (mész:homok) arányú mészhabarcsot használtak. Vakolóhabarcsként kövérebb habarcsokat alkalmaztak, 1:3 arányig.

Eleink a mészhabarcshoz különböző rugalmasságot erősítő, illetve víztaszító képességet fokozó adalékanyagokat kevertek. Ezek között voltak szerves anyagok - disznózsír, faggyú (kb. 9-18. sz., 1 %), túró (kb. 12. sz. óta, ma népi építészetben, 2-2,5 %), állati szőr (16-17. sz. óta), tojás (középkorban) - valamint szervetlenek anyagok - faszénpor (13-14. sz. óta, 7-10 %), téglazúzalék (római korban és később 7-15%), téglapor (12-13. sz. óta, 10-30%), tőzeghamu (18. század elejétől, 50 % fölött).

A középkor óta előfordult, különösen hegyvidéki területeken, ahol vulkanikus kőzetek, elsősorban tufák rendelkezésre álltak, hogy azok őrleményét is adagolták a habarcsokhoz. Ez a megoldás lényegében a római kori puccolános (vulkáni hamuval, tufával kevert) technológia utóda volt, mely jó szilárdította a falazatot.

A 13. század után rájöttek, hogy a magas magnézium-karbonát-tartalmú mészköves kőzet, vagyis a dolomit őrleménye - különösen ammóniákos oldattal kezelve - nagyon szilárd, ellenálló kötőanyagot, illetve felületet alkot. Az ilyen falazat elsősorban az alapanyagok előfordulási helyének környékén, tehát mészkőhegységben fordulnak elő.

A 19. század második felében igényes vagy kitett helyen lévő külső vakolati réteget általában 2-3 % „románcementtel” (agyag tartalmú) erősítették.

A falak tipikus rétegrendje – hacsak nem kifejezetten középkori eredetű, nyers szerkezetről van szó – a falmagon túl, a külső oldalon:

• mésztejes gúzolás,
• 1-2-3 réteg mészhabarcsos vakolat,
• 1 vagy több réteg földfestékkel színezett – tipikusan vas-oxidos – mészfestés,
• korunk szilikátos vagy egyéb festése (ha van rajta).

Falazatokat általában szemrevételezéssel vagy kis mértékű felületi falkutatással is jól tudunk vizsgálni. A szemrevételezés alapján megállapítható, hogy van-e a szerkezetnek strukturális károsodása, az az vannak-e rajta friss vagy megállapodott repedések. Falkutatással a vakolat rétegei és alattuk a falazat anyaga is megállapítható.

Kisebb és régebbi repedések régi épületeken általában elfogadhatók. A nagyobb szerkezeti gondok, amelyek az alapozás egyenletlenségéből vagy pedig a kivitelezés hibáiból erednek, egyedileg orvosolhatók. Ehhez általában építészeti és statikai terv szükséges. Ügyelni kell arra, hogy bármilyen korrekció esetén a javításnak vagy az új szerkezetnek megfelelően kapcsolódni kell a régihez, illetve el kell kerülni az egyoldalú terheléseket.

Lehetőség szerint hasonló falazó és habarcsoló anyagokat használjunk! A hagyományos szerkezetek alkalmazása nem csak a régit idézi, hanem egyúttal lehetővé teszi a fal eredetivel azonos működését is, vagyis a fal lélegző marad.

3. Szigetelés

A falakat nagyon ritka kivételtől eltekintve csak a 19. század közepe után kezdték szigetelni, eleinte kátránnyal, később már bitumennel. Hatékony és tartós szigeteléseket csak a 19. század végétől alkalmaztak.

Korunk tipikus régi épületekkel kapcsolatos építészeti feladata az utólagos falszigetelés, ugyanis a falak vizesedése a belsőtér használat szempontjából egészségtelen, és hosszabb távon az épület tönkremeneteléhez vezethet. Talajvizet ezért távol kell tartani az épülettől, a csapadékvizet az épület mellől el kell vezetni!  Alapvetően fontos az épület körüli és felőle lejtő járda kiépítése. Ugyanakkor ügyelnünk kell arra is, hogy a külső talajszint a belső földszinti talajszintnél lejjebb legyen. (Ez sokszor nem egyszerű feladat, az alapozás elégtelen mélysége miatt.)

A falak utólagos szigetelésének többféle módja létezik.

Egyszerű de hatékony módszer a környezet talajvízszintjének csökkentése. Erre a természetes vagy szívott kutak alkalmasak. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy egy erőteljes talajvízszint csökkentés megindíthatja az épület felé irányulók talajvíz mozgásokat, tehát ez a megoldás csak korlátozottan alkalmazható.

Viszonylag ritka utólagos szigetelési megoldás az épület nyílt körbeárkolása, az árokba befolyó víz elvezetése, ha az műszakilag lehetséges, vagyis nem érint csatlakozó épületet és nem befolyásolja az alapozást.

Széles körben alkalmazott megoldás viszont az épület dréncsöves – más szóval szivárgó csöves – alapfalvédelem. Ilyenkor az épület körül belül geotextíliával bélelt és védett árok kulékavicsos feltöltésébe perforált szivárgócsövet helyezzünk el, amely a talajvizet az épület mellől elvezeti. Ajánlott a csőrendszert komolyabb talajvíz esetén kettős - felszín-közeli és mélységi - hálózattal kialakítani. Szintén célszerű a csőrendszer kanyarjaiba felszíni kivezetéseket beépíteni, amelyen keresztül az egész rendszer magas víznyomással tisztítható.

Készíthető falszigetelésutólagos falátvágással is.Ennek lényege a fal valamely meghatározott magasságban történő átvágása és oda szigetelés beépítése. Ezek a lemezek készülhetnek saválló acélból, de használnak erre a célra rézlemezeket vagy habalátétes PVC sávokat is. Ez a megoldás történhet szakaszos falátvágással vagy falbontással. Az előbbi komolyan veszélyeztetheti az épület falainak állékonyságát, az utóbbi ennél biztosabb, de költségesebb megoldás. Mindkét esetben ajánlott az átvágás fölötti falak merevítése és biztosítása.

Az 1960-as években kezdődött el a falak utólagos, vegyi alapú, ún. injektálásos szigetelése. Ezen eljárás alapja, hogy valamely falba jutatott anyag a falazat kapillárisaiban elzárja a felfelé áramló nedvesség útját. Különféle alapanyagokkal, oldószerekkel és dehidratáló anyagokkal kísérleteztek. Leginkább a szilikonos gyanták váltak be ezen a téren. Használatuk vegyes eredményt hozott: a homogén szerkezetű falakban általában jó hatásfokkal működnek, de a vegyes, sokszor át- és visszaépített falazatokban viszont nem váltak be.

Szintén az 1960-as évek óta kísérleteznek elektro-ozmotikus falszigetelésekkel is. Ez a módszer a fal és az altalaj hajszálcsövességét használja ki. Ha az altalaj negatív, a nedves falrész pedig pozitív pólusként működik, akkor a közöttük kialakuló elektromos mikro-feszültség a nedvesség felszivárgását fékezi, sőt kedvező esetben teljesen meg is akadályozza. Létezik e szigetelésnek aktív (külső áramforrásos) és passzív (külső áramforrás nélküli) változata. E módszer eredményei nem egyértelműek, hatásossága függ a kivitelezés módjától és a terhelés egyenletességétől.

Összességében elmondható, hogy nincs kizárólagosan vagy abszolút jól alkalmazható vízszigetelő módszert. Általában azok a hatásos megoldások, amelyek egyszerre több módszert is ötvöznek. Beépítésüket a feltárás és gondos tervezés kell, hogy megelőzze. Általános tapasztalat ugyanakkor, hogy a dréncsövekkel együtt alkalmazott injektálás rendszerint megfelelő védelmet biztosít.

Fontos feladat a lábazatok szellőztetése is. 1960-as és 70-es évek műemlékvédelmi gyakorlatában elterjedt az a hibás megoldás, amely tömör vasbeton felületekkel látta a lábazatokat. Ezzel megvédték ugyan az épületet a külső csapadék ellen, de nem engedték ki a párát a falakból, ami így komoly fal vizesedésekhez vezetett. Ezeket a masszív lábazatokat távolítsuk el a falakról! Megfelelő kiszáradási folyamat után, helyettük szellőztetett légréses lábazat vagy olcsóbb megoldásként szellőztető vakolat alkalmazható.

4. Tagozatok

Eleink gazdagon díszítették a falfelületeket, tagolták a homlokzatokat, átláthatóvá tették a nagy épületeket. Az épületek homlokzatain különböző tagozatokat látunk, melyek lehetnek fő-, öv- vagy könyöklőpárkányok, lizénák, pilaszterek, ablakkeretezések és szemöldökök. Ezek az elemek a történeti építészet, vagyis a klasszikus architektúra részét képezik.

A tagozatok anyaga többféle lehet. Nyíláskeretezéseket a 19. század közepéig tipikusan kőből – és tekintve a magyar gyakorlatot, általában mészkőből – készítettek. Sokszor az ezekhez kapcsolódó díszítőelemek is hasonló anyagúak voltak. A kőanyagú tagozatok egyéb anyagokkal történő utánzása a 19. század elejétől kezdve van jelen az építészetben. Készítettek tagozatokat:

• egyszerű vakolatból húzva, annak kiegészítéseként,
• puccolánnal (vulkáni hamu, tufa) vagy románcementtel erősített vakolatból húzva,
• formából sokszorosított gipszből,
• mázas vagy mázatlan kerámiából,
• formába nyomott vasbádogból.

Nagyobb tagozatokat, díszítőelemeket, szobrokat sokszor melegen hengerelt vas-szelvényekből, rabicból összeállított vázra építették föl.

Ezek a tagozatok mint általában az (időjárásnak) kitett elemek, az épületek sérülékeny pontjai. Javításuk, megerősítésű, pótlásuk tipikus korunkbeli építészeti feladat. Ilyenkor több kérdéssel állunk szemben;

1. Megtartsuk a tagozat eredeti anyagát, vagy ahhoz hasonlót-e építsünk vissza?

2. Megőrizzük a tagozzatok eredeti felfüggesztését és beépítési módját, vagy korunk műszaki igényeihez igazodva módosítsuk azt?

3. Elődeink nem következetes anyaghasználata esetén a homlokzaton azonos célra alkalmazott különböző anyagok közül vajon melyikhez igazodjunk?

Választásainknál figyelembe kell vennünk:

• az anyaghűség történeti szempontjait,
• az eredeti anyag tulajdonságait, illetve élettartamát és öregedésének módját,
• a falazat terhelését, illetve terhelés-csökkentését valamely új anyag használata esetében.

A nem habarcs-jellegű tagozatok falba befogott vagy falhoz erősített formában jelennek meg. A befogott tagozatok általában kő- vagy ritkábban kerámia anyagúak. A falhoz erősítettek a gipsz és bádog elemek, amelyeket általában vasbádog vagy réz drótokkal, szalagokkal, horgokkal rögzítettek.

Az elemek rögzítése mindig kritikus pont. A befogások lazulhatnak, a felerősítő fém elemek korrodálhatnak. Életvédelmi szempontból alapvető feladat, hogy ha egy-két laza tagozatot találunk, akkor az egész homlokzatot elemenként meg kell vizsgálni és hosszú távon megbízható megoldással kell újra rögzíteni az elemeket! Sokszor a rögzítés önmagában az elemek újra gyártásához vezet, ami ilyenkor nem megkerülhető megoldás. Kerülni kell az utólagos ékeléseket, amelyek csak rövid távon működnek. Lehetőség szerint korunk műszaki színvonalához igazodó modern megoldással kell újra rögzíteni az elemeket. Ez jelenthet falátfúrásos rögzítést vagy megfelelő falesetében dübeles erősítést.

5. Boltozatok

A boltozatok az ókor óta ismert építészeti elemek. Több formájuk, fajtájuk, megoldásuk létezik: félköríves és szegmensíves dongaboltozat, keresztboltozat, teknő-, tükör-, cseh- és csehsüveg boltozat.

A türelmi rendeletet követő korszakban, a 18. század végén, 19. század elején emelt nagyméretű templomokban jelentős részben csehsüvegboltozatokkal találkozhatunk. A boltozatok tipikusan téglából készülnek, ahol a tégla a szerkezeti súly csökkentése érdekében könnyített. A téglákat a nagyobb teherviselésre alkalmas soványabb habarcsba rakták.

Használati szempontból a magunk számára megkülönböztetjük:

• a templomi tér fölötti lényegében terheletlen boltozatot, amely fölött csupán a tetőszék áll,
• a többszintes épületek terei feletti boltozatot, amely terhelt, hiszen további használati szintet hord.

Az előbbi esetben a boltozaton legfeljebb valamennyi agyaghabarcsos feltöltést láthatunk. Az utóbbi megoldás esetében viszont a boltozatok feltöltést, amelyek vakgerendázatot, vakdeszkázatot és padlóburkolatot hordanak.

A boltozatok fajtájuktól függetlenül nehéz, nagy oldalnyomású szerkezetek. Építésüknél az építőmesterek igyekeztek a szerkezetek ezen problémait kiküszöbölni. Többszintes, boltozatos épületek esetében a jelentős falsúly – és olykor néhány támfal – elegendőnek bizonyult e probléma megoldására. Az egyébként jó teherbíró képességű boltozatok tipikus hibája a repedés, amely általában a tartószerkezet elmozdulásának a következménye.

A templomterek fölötti boltozatokat a gótika támívei és támpillérei után következő időszakokban tipikusan vonóvasokkal biztosították. Ezek a vonóvasak kovácsolt laposvasak voltak, amelyeket tolóvasak rögzítettek a falak külső oldalán. Néhány helyen látható az igényesen kivitelezett kovácsoltvas rögzítés, a tipikus megoldás azonban az volt, hogy ezeket falvájatokba rejtették el. A barokk kor vonóvasait felvezették a tetőtérbe, és ott a tetőszék főállásainak kötő gerendáira fektették. Ez rossz megoldás volt, mert a vonóvasak húzása függőlegesen terhelte a gerendákat és a gerendákba belevágódott vonóvasak így megereszkedtek. A 19. század közepe után újabb immár egyenesen a tetőtéren át vezetett vonóvasakat – valójában vékony üreges csöveket – építettek a templomterekbe, rendszerint középső feszítővel.

A 18. században épített emeletes boltozatos házak már a falakban a födém magasságában falkötővasakkal épültek. Ezek a falkötővasak szintén toldott feszített tolóvasas megoldásúak voltak. Összefogták az épületeket hosszában és a boltozatok hevederei fölött keresztirányban is.

6. Fafödémek

Több szintes épület évszázadok óta leggyakrabban épített födémszerkezete fából készült. A boltozatokkal szemben a fafödémek előnye olcsóbb és gyorsabb építésük volt, valamint oldalnyomásuk hiánya. Fafödémet régen leginkább tölgyfából, ritkábban fenyőfélékből készítettek, elvétve bükkfát is használtak. A tipikus fagerenda téglány keresztmetszetű volt. A magyar építészeti gyakorlat a 18.-19. században általában csapos, borított (vagy pór), közbetoldott, vakdeszkás, vakgerendás-borított és pólyás födémet különböztetett meg egymástól.

A csapos gerendafödém hézagmentesen egymás mellé fektetett és csapolással („köldök csapokkal”), továbbá felülről bevert ferde ékelésekkel együttdolgozóvá tett gerendákból áll. E gerendákat alulról általában nádszövettel burkolták. A födémre homokfeltöltés került, majd ezen helyezték el a fa padozatot. E födémet az ipari fafeldolgozás elterjedése előtt – vagyis a 19. század végéig - lemetszett oldalú és középen félbevágott fagerendákból, íves oldalaikkal felfelé egymás mellé fektetve készítették, deszkahéj nélkül.

Falvállas falszerkezetekben a gerendasorok a vállakra, máshol gerendafészkekbe, vagy fal elé fogott fagerendára fektetve építkeztek.

A pallósoros (borított) födém takarékosabb esete volt az, amikor a sűrűn rakott valódi pallókból építettek szerkezetet. A pallókat vonóvasakkal fogták össze és távolságtartó lécezést illesztettek közéjük. Kompozit – fa-vas – födémeket az első világháborúig építettek. A „mindenből a legolcsóbbat és legkönnyebbet” filozófiája a vas I-főtartós, fa palló fióktartós, gipsz betételemes, feltöltés nélküli födémig vitte el az építőket.

A régi építőgyakorlat, hogy a fagerendás szerkezetű födémet – legyen az bármilyen is – fölhasználták az épület merevítésére. Miután a hagyományos, hosszfalas épületek főfalait, síkjukra merőlegesen semmi sem merevítette, a gerendázattal tartották össze e falakat. Általában minden harmadik gerenda végére olyan kovácsoltvas pántot szereltek, amely az elfordított végébe fűzött tolóvassal kapcsolódott a falhoz.

Fafödémek vizsgálatánál a szerkezet egészének és egyes elemei állapotát, a szerkezet statikai modelljét, beépítésének szerkezeti részleteit vizsgáljuk. Ha a szerkezet anyag, biológia szennyezettség, nedvességtartalom, befogások és statikai modell tekintetében, illetve tűzvédelmi szempontból megfelel az előírásoknak, akkor megtartandó, ellenkező esetben a szerkezet kicserélendő, más szilárd, nem éghető anyagú födémre.

7. Vasgerendás és vasbeton födémek

A vasgerendák a 19. század első felében jelentek meg az építészetben. Eleinte az elhasználódott síneket használták fel gerendaként úgy, hogy közeikbe vas hálós lemezeket betonoztak be. Ez azonban túlságosan nehéz és bizonytalan megoldás volt, az 1860-as év el is tűnt az építésből. A 19. század közepétől olykor öntöttvas gerendákat is használtak. Az öntöttvas azonban akármilyen jól teljesített nyomásra, hajlításra nem volt megfelelő szerkezet és ráadásul ez túl nehéz volt. A melegen hengerelt I, U-, Z-profilú vasgarendák az 1860-as évek után tűntek fel építészetünkben, de csak az 1870-es évek után használták ezeket rendszeresen.

A vasgerendák közötti térszakaszok kitöltésére különböző megoldások születtek, a legelterjedtebb az úgynevezett poroszsüveg boltozat lett. Ez a szerkezet a vasgerendák közötti téglából falazott kismagasságú szegmens dolgaboltozati sávokkal készült. Mint masszív, teherhordó szerkezet sok helyen a mai napig megmaradt.

Kevésbé ismert, de az 1890-1930 között gyakran építették a jó teherbíró, I-gerendás és vasalt téglamezőkkel kitötött Kleine-födémet, (hazai változatban Hörcsik-födémet).  

A 20. század elején gyakran használták az I-gerendák közé belógatott átlós vasalással készített, salakbetonos Mátrai-födémet. E födém vasalása és korrozív salakcement alapanyaga miatt tönkremenetelre hajlamos szerkezet. Ajánlott elbontani és helyette korszerű, újat építeni!

A vasbeton szerkezetek léteznek egyben kivitelezett, monolit formában, nagyelemes födémként, előregyártott gerendás-betételemes szerkezetként, betételemek közé betonozott monolit vasbeton gerendás kivitelben. Megoldásainak rengeteg változata a 20. század végéig jellemzője lett építészetünknek. Ezen födémszerkezetek teherbírásának megítélése, illetve általános állapotuk felmérése, felújításuk, illetve esetleges cseréjük mindenképpen statikus szakértő bevonását igényli.

Templomokban gyakran találkozhatunk olyan monolit vasbetonlemezes szerkezettel, amely – legalábbis alulról – valamilyen történeti szerkezetet, tipikusan donga- vagy keresztboltozatot utánoz, ezek általában az 1890-es és az 1930-as évek között készültek. Közös jellemzőjük a felülbordás kialakítás, a vékony, sokszor alulméretezett vasbeton lemez, valamint egyes csomóponti problémák. (Előfordultak olyan szerkezetek is, amelyek már nem voltak képesek önsúlyukat hordani, ezért ezeket a felettük lévő tetőszerkezetre kellett függeszteni).

Ajánlott tehát ezeket a konstrukciókat átvizsgáltatni a teherhordás és stabilitás szempontjából. A vékony vasbeton lemezek közös gondja még rossz akusztikájuk is, melyet valamilyen hangelnyelő akusztikus bevonattal célszerű orvosolni.

8. Tetőszerkezetek

A régi egyházi épületek fölött tipikusan fa anyagú tetőszerkezeteket építettek. Kisebb, pl. lakó épületek fölött egyszerűbb, a nagy, csarnokterű templomok fölött bonyolultabb tetőszékeket alakítottak ki.

Lakóházak fölött a török kor után a 19. század elejéig jellemzően állószékes szerkezeteket alakítottak ki. Az egy állószékes szerkezet a régi egyszerű „háromszög” fedélszék állószékes változata volt, talp- és taréjszelemennel. Taréjszelemenjét a főszaruállásokban lévő székoszlopról indított könyökfa-párok támasztották alá, a tetőszék hosszirányában. Nagyobb szerkezetbe kakasülőt is beépítettek.

A 20. század elején gyakran használták az I-gerendák közé belógatott átlós vasalással készített, salakbetonos Mátrai-födémet. E födém vasalása és korrozív salakcement alapanyaga miatt tönkremenetelre hajlamos szerkezet. Ajánlott elbontani és helyette korszerű, újat építeni!

A vasbeton szerkezetek léteznek egyben kivitelezett, monolit formában, nagyelemes födémként, előregyártott gerendás-betételemes szerkezetként, betételemek közé betonozott monolit vasbeton gerendás kivitelben. Megoldásainak rengeteg változata a 20. század végéig jellemzője lett építészetünknek. Ezen födémszerkezetek teherbírásának megítélése, illetve általános állapotuk felmérése, felújításuk, illetve esetleges cseréjük mindenképpen statikus szakértő bevonását igényli.

Templomokban gyakran találkozhatunk olyan monolit vasbetonlemezes szerkezettel, amely – legalábbis alulról – valamilyen történeti szerkezetet, tipikusan donga- vagy keresztboltozatot utánoz, ezek általában az 1890-es és az 1930-as évek között készültek. Közös jellemzőjük a felülbordás kialakítás, a vékony, sokszor alulméretezett vasbeton lemez, valamint egyes csomóponti problémák. (Előfordultak olyan szerkezetek is, amelyek már nem voltak képesek önsúlyukat hordani, ezért ezeket a felettük lévő tetőszerkezetre kellett függeszteni).

Ajánlott tehát ezeket a konstrukciókat átvizsgáltatni a teherhordás és stabilitás szempontjából. A vékony vasbeton lemezek közös gondja még rossz akusztikájuk is, melyet valamilyen hangelnyelő akusztikus bevonattal célszerű orvosolni.

8. Tetőszerkezetek

A régi egyházi épületek fölött tipikusan fa anyagú tetőszerkezeteket építettek. Kisebb, pl. lakó épületek fölött egyszerűbb, a nagy, csarnokterű templomok fölött bonyolultabb tetőszékeket alakítottak ki.

Lakóházak fölött a török kor után a 19. század elejéig jellemzően állószékes szerkezeteket alakítottak ki. Az egy állószékes szerkezet a régi egyszerű „háromszög” fedélszék állószékes változata volt, talp- és taréjszelemennel. Taréjszelemenjét a főszaruállásokban lévő székoszlopról indított könyökfa-párok támasztották alá, a tetőszék hosszirányában. Nagyobb szerkezetbe kakasülőt is beépítettek.

Az állószékes fedélszék stabilitási problémái vezettek el a szelemenes fedélszékhez. Ez egy fogópárokkal összefogott szaruzat, ahol a fogópárok a derékszelement rászorították a szaruzatra úgy, hogy főállásokban a szarufákat a kötőgerendára állított oszlopok is megtámasztották.

A 19. században terjedtek el a nagyobb szabad teret adó dűltszékes szerkezetek. Tipikus megoldása a kétszékű szerkezet. Ebben már nem csupán csúcsán, hanem közben is húzódik a szaruzat alatt egy-egy szelemen, amelyet oldalanként egy-egy, ferde dúcokkal is támogatott székoszlop támaszt alá és – régebben feszítőbordának nevezett – fogófa vagy fogópár rögzít. A feszítőborda fecskafarkú rovással rögzül szelemenekhez, a szarufák egyszerű, csapos vagy fészkes rovátkolással illeszkednek a szelemenekre. Újabb szerkezeteknél a szarufák ferde csappal támaszkodnak a kötőgerendára, amire a talpszelemen kettős rovással kapcsolódik.

A templomterek a barokkorban feszítőbordás fedélszéket kaptak. Bár készültek korábban és később is ilyenek, e tetőszék – hazánkban – a 17. század második feléhez, a 18. századhoz és a 19. század elejéhez kötődött. E szerkezet főállásának metszete kötőgerendára állított háromszögében az oldalait alkotó szarufákat (felül) keresztgerendából és (alul) feszítő gerendából álló kettős fogja össze. A feszítőbak végein helyezték el a szaruzatot gyámolító szelemeneket. E két gerenda viszonylag kisméretű mestergerendát fog közre, amely a fedés hosszirányú merevítését segíti elő. A feszítő gerendát a szarufák mellé illesztett dőlt székoszlop támasztja alá, oldalanként egy-egy szögletkötő (hónaljfa) segítségével. A székoszlopok alul a kötőgerendára álló ötszögletű széktalpakra állnak és felül ferdén beépített vagy ötszögletű szelemenek kötik össze őket. A szaruzatot felül még rendszerint kakasülő is összefogja, és a szerkezet hosszában még szarugyámfák és gyámfalkötők is támogatják, amelyek szintén a hosszirányú merevítésben játszanak szerepet. Ez a szerkezet nagyobb – 10,0-17,0 méteres – fesztávolságokra is megfelelt, de igen faigényes volt, ráadásul jó minőségű faanyagot kívánt.

Lakóépületek felett a barokk óta ismert a manzárdos fedélszék, amely meredek és tört oldalú – és ezért beépíthető – tetőszerkezetet jelent.

Különleges szerkezete a faépítésnek a toronysisak. Egyszerű, gúla-formája készülhet középoszloppal – amelyet neveztek király- vagy császárfának, illetve toronylelkének is –, vagy anélkül. Összetett és tipikus hazai formája a nagy íves középpárkánnyal – népies nevén Habsburg-hagymával vagy -retekkel – díszített magas szerkezet, amelyet régebben két egymás fölötti székre, később meredek gúlára szerkesztettek, rendszerint merevítő-tárcsával.

Valamely régi épület tetőszerkezetének vizsgálata összetett feladat, építész, statikus és faanyagvédelmi szakember bevonását igényli. Hagyományos ácsszerkezetet alapvetően formai, anyagi, szerkezeti, fedési szempontok alapján kell vizsgálnunk. Azonosítanunk kell a szerkezet elvét és formáját. Anyagvizsgálata a szerkezetet alkotó fa fajtájának, korának, fizikai állapotának, biológiai szennyezettségének, nedvesség-tartalmának megállapítását jelenti. A tető szerkezetének ismeretében kell eldöntenünk, hogy a tetőszerkezet

• meglévő, ismert formájában megtartandó,
• eredeti (építés-kori) formájára alakítandó vissza,
• korszerű szerkezetekkel egészítendő ki,
• korszerű szerkezetként teljes egészében újonnan építendő.

9. Padlóburkolatok

A burkolatok készülhetnek kőből, fából, kerámiából vagy modernebb anyagokból.

A legáltalánosabban és legrégebben ismert kemény burkolat a nyerskőlap, amely rétegesen fejtett, lapos, és használati oldalukon úgy-ahogy csiszolt kőlapokból rakott padlót jelentett. E célra rendszerint mészkövet használtak, ami elég kemény volt ahhoz, hogy hosszú ideig használhassák, de a feldolgozáshoz mégis elég puha. E burkolatot keményre döngölt agyag alapra rakták, közvetlenül vagy homokba ágyazva. A habarcsba rakott nyerskő burkolat már igényes építtetőt sejtetett, akár az ókorban, akár az utolsó évezredben.

Faanyagú padlókat mindig is készítettek, de viszonylag ritkán, mivel aránylag költséges volt. Legelterjedtebb megoldásnak számított a még folyékony kőzúzalékos habarcsra fektetett (többnyire tölgyfa) deszkákból rakott padló, amelyet készíthettek több egymásra merőleges rétegben is. A faanyagú padlóburkolatok szélesebb körben és általánosan csak a 14. században terjedtek el Európában, amelynek oka az időjárás megváltozása volt. Az olykor kis jégkorszakként emlegetett időszakban a fa padlók, mint „meleg” szerkezetek jobb hőérzetet biztosítottak, persze azoknak, akik meg tudták fizetni.

A fapadlók alapvetően puha- vagy keményfa anyagúak lehettek, a 19. század elejétől a puhafa padlót a közönséges deszkapadló, hajópadló, léc-rácspadló, padlóhídlás, fakocka jelentette, a keményfa padló pedig a hagyományos vagy táblás parketta volt.

Régi épületeinkben terrazzo burkolatok is készültek. Az antik terrazzo egy mészhabarcsos, téglatörmelék-alapú, kőtörmelékes több rétegű burkolat. Alsó rétege döngölt homokaljzatra terített kőzúzalék vagy homokkal kevert vakolattörmelék volt, amelyet mésztejjel kevertek össze. Erre tégla- és/vagy cserépdarabokból álló, mésszel és vízzel kevert réteg került, amit hengereltek. A fedőréteg borsószem nagyságú tégla- és cserépdarabok mészhabarcsos keveréke volt, amelyben díszítőmotívumként színes kődarabok nyomkodtak. A megszilárdult felső réteget csiszolták és lenolajjal fényezték.

A betonterrazzo viszont már cementkötésű műkőburkolat. Két rétegben készítették: az olykor vasalt soványbeton teherhordó alaprétegre – azaz a magra – színezett koptatóréteg került. A koptatóréteget finomra őrölt kő-adalékokkal keverték. Legtöbbször dolomitot adtak hozzá, vagy mészkő zúzalékát. Általában vöröses okkerfestékkel vagy barnás mangán-tartalmú őrleménnyel, illetve ritkábban zöldes színt adó réz-oxidos keverékkel színezték a felületet.

A mozaikok az emberi kultúra egyetemes örökségének részei. Anyag, rakás és kötőanyag szempontjából többféle mozaikkészítési mód ismeretes. Mozaikok különféle átmérőjű és alakú kő, kerámia vagy üvegdarabokból, szemcsékből készültek.

A tégla padlóburkolatok a tégla középkor óta ismeretes iparszerű gyártása nyomán jelentek meg építészetünkben. E burkolatokat rakhatták lapjával vagy élével, egyenes vagy merőleges kötésben, illetve halszálkában.

Magyarországon a 19. században terjedt el a kerámia lapburkolatok gyártása. Az 1880-as évek óta forgalmaztak kőanyag lapokat, amely könnyen olvadó, erősen vasas és általában meszes téglaanyagból a téglaégetésnél megszokottnál magasabb hőfokon, lassan, egyenletesen kiégetett kerámia-termék volt.

Eugen Boch dolgozta ki a 19. század elején a kaolin és magnezit felhasználásával készülő műkőlap-gyártást, azaz a mintás, színezett, kopásálló mettlachi készítésének technológiáját. Az 1890-es évek óta létezik a márványmozaik lapburkolat, amely általában magnézia-cement kötésű, mintás és színezett kerámia-utánzatot jelent.

10. Festések

Az építmények festésének legtipikusabb régi módszere a mész alapú festés, amely technika a mészhabarcs és vakolat használata mellett magától értetődő volt. A mész alapú festésnek többféle módja létezik. Valamennyi megegyezik abban, hogy mészhabarcsra mészbarát pigmenteket tartalmazó festőanyagot hordanak fel. E festőanyag tipikusan mésztej, amelyhez különféle por-alakú pigmenteket kevernek.

A klasszikus mészfestés különféle eljárásait különféle nevekkel illették, és illetik. Egyes korokban és egyes szakemberek a különféle elnevezések alatt nem feltétlenül értették, értik ugyanazt. A korszerű művészettörténet az al secco és a fresco-secco eljárásokat néha azonosnak tekinti, illetve csak az egyik meghatározást tekinti autentikusnak. E tanulmány a hétköznapi elnevezések elterjedt tartalma szerint kategorizál, vagyis a mész alapú falfestések alábbi módszereit különböztetjük meg:

Freskófestés. Nedves, friss mészvakolatra kerülő festés, pigmentjeit ritkán vízzel, általában mészvízzel, igényes esetben mésztejjel hígítják.

Szekkó (al secco)festés. Friss, de már százaz mészvakolatra kerülő mésztejes festés.

Freskó-szekkó (fresco-secco)festés. Százaz mészvakolatra, tempera-technikával felhordott festés.

Közönséges meszelés. Száraz mészvakolatra egy vagy több rétegben felhordott híg mésztej, esetleg színezve.

Enyves festés. Meszelt felületre felhordott enyves festés.

Stukkó-lusztró (stucco-lustro). Nedves, friss vakolatra felvitt tempera-jellegű festés.

Létezett emellett a hamis freskónak nevezett kazeines festés is. E festési mód alapja a kazein azon – már említett – tulajdonsága, hogy savanyodásakor túró csapódik ki, de oltott mésszel újra oldatba vihető és túladagolt mésszel fehér, oldhatatlan kemény, bázisos mészsóvá válik.

Az ókor vége óta ismert festési eljárás volt a tempera festés. Lényege az emulzió, amely olajos és vizes alkotórészek elegye. Az emulzió azon a felismerésen alapul, amely szerint az olaj és a víz ugyan elkülönül egymástól, de ha az olajat hamuzsírral keverjük össze, szappan lesz belőle, ami vízben oldható. Általánosan ismert eljárása a tojástempera.

Általános ajánlások

A műemléki értékkel bíró, védett épületeinken jelentkező műszaki problémák esetén, illetve karbantartásuk, felújításuk az alábbi szakértőkhöz forduljunk.

• Az épület teljeskörű megismerését, értékelését segíti, és emellett az örökségvédelmi engedélyezés, illetve bejelentés hatósági eljárásának elengedhetetlen kelléke az építéstörténeti tudományos dokumentáció és műemléki értékleltár, amelyet csak műemléki szakértő készíthet. Ezen szakemberek névjegyzéke a https://nevjegyzek.e-epites.hu/ honlapon található meg.
• Általános építészeti feladatok kapcsán műemléki gyakorlattal és szakmérnöki képesítéssel, illetve műemléki szakértői jogosultsággal rendelkező építész közreműködését kérjük.
• A tartószerkezeteket érintő problémákat az építész tervezővel együttműködő szerkezettervező statikus oldja meg.
• Speciális részfeladatokat az adott szakterület restaurátor szakemberére kell bízni. Ezek lehetnek kő-, fa-, fém-, szilikát- stb. vagy festő- és szobrászrestaurátorok. E szakterületeken belül is vannak, akik csak bronzzal, kovácsoltvassal, ólomüvegezéssel, bizonyos fajta falfestésekkel, faszerkezetek védelmével, általános asztalos szerkezetek – vagyis elsősorban nyílászárók – védelmével helyreállításával, pótlásával foglalkoznak.

Valamilyen konkrét probléma esetén alapvetően fontos az egész épület részletekbe menő ismerete. Ehhez elengedhetetlenek az épület tervei. Legjobb, ha ez a tulajdonos birtokában van, de ha nincs, akkor próbáljuk azt megigényelni az illetékes levéltárakból vagy tervtárakból. Amennyiben ezek a tervek nincsenek meg vagy nem megfelelőek, szakemberrel készíttessünk teljeskörű épületfelmérést. A felmérés mindig a tartalmazza valamennyi szint alaprajzát, valamint a jellemző metszeteket és ahol szükséges, részletrajzokat is. Igen ajánlott fotó dokumentációt is csinálni. Az egész anyagot magunk és az utókor számára dátummal lássuk el, hogy tudhassuk mikori állapotok tükröz. A munkák lényege, hogy épületünkről naprakész és helyes adatokkal rendelkezzünk.

Amennyiben lehetséges, igyekezzünk másodlagos forrásokat is beszerezni. Ezek lehetnek fennmaradt egyházközségi naplók, számlák, levelezések, kanonika vizitációs iratok stb. Fontos adatokat tartalmazhat ugyanakkor az épület építés korszakával vagy az adott településsel foglalkozó szakirodalom.

Összefoglalva az eddigieket és általánosságban tartsuk szem előtt a következőket:

• bármely probléma esetén mindig a teljes épületet vizsgáljuk, ne pedig csak a kritikus szakasz környékét,
• ismerjük fel az épület típusát és gyűjtsük össze a hasonló épületekkel kapcsolatos tapasztalatokat,
• rendelkezzünk teljeskörű épületfelméréssel,
• a felmérés során a geometriai méreteken túl tisztázzuk az alapozás jellemző mélységét, a falak anyagát, a falak gyengítéseit, valamint a födémek jellemző szerkezetét,
• analógiák és ismereteink alapján próbáljuk megállapítani a falakból lévő falkötővasak helyzetét,
• próbáljuk megállapítani a belső vakolatok vastagságát (mert a vastag, többrétegű vakolat festésre utalhat),
• azonosítsuk a faszerkezetek károsodásait és károkozóit,
• az épület történetéből és korából következtessünk a régi gépészetre.
• a munkák során előkerülő faragott kőanyag (szobrok, tagozatok), illetve festett felületek esetén szakítsuk meg a munkát és hívjunk szakértő kutatót művészettörténész és/vagy restaurátor személyében,
• igyekezzünk az eredetihez hasonló anyagokat használni, például mészhabarcsot és mészfestést hasonlóval pótoljunk,
• a korszerű felületképző és -kezelő vegyi anyagokat, a nem lélegző festékeket, valamint a portlandcementet lehetőleg kerüljük!

Bármilyen javítási vagy helyreállítási munka tervezését, vezetését és ellenőrzését bízzuk képesített szakemberre! Bízzunk meg egy fővállalkozót, hogy elkerüljük a felelősség megosztásából következő konfliktusokat! Ragaszkodjunk a heti kooperációkhoz és ezeken vegyünk részt magunk is. A kooperációk szigorú jegyzőkönyv-vezetéssel működjenek.

A munkákat teljeskörű előzetes költségvetéssel végezzük. A költségvetés készítése során vegyük figyelembe az épület korát, a probléma jellegét és a lehetséges többletmunkákat. Ajánlott a normál, vagyis új építkezéshez képest nagyobb tartalékot képezni. Minél alaposabban ismerjük az épületet és minél pontosabban behatároljuk a problémát, annál kisebb a valószínűsége, hogy a munkák során jelentős többletköltség merül fel. Ismeretlen vagy nem kutatható szerkezet (például alapozás, födémek) esetében érdemes a legkritikusabb forgatókönyvvel számolni.